A Felvilágosodásnak gondolkodásunk egészét átható vívmányai az igazságszolgáltatásban is jelentkeztek. A teljesség igénye nélkül csak a legfontosabb eszméket emelem ki: törvény előtti egyenlőség, a kényszervallatás tilalma és hogy ártatlan ne bűnhődjön. Utóbbi eszmét alkotmányos szinten a felvilágosodott értelemben vett ártatlanság vélelme fejezi ki. Annak idején Blackstone, majd még nyomatékosabban Benjamin Franklin fogalmazta meg, miszerint "inkább 100 bűnös ússza meg, mintsem egy ártatlan bűnhődjön!" Ez csak látszólag egzakt statisztikai követelmény, ez a probléma valójában ha matematikailag tárgyalható is lenne, a megfelelő modellekhez szükséges adatfelvétel általában elháríthatatlan nehézségekbe ütközik, ugyanis a bűnügyek speciális jellege folytán általában nem alkalmazható a tömegjelenségekre vonatkozó statisztikai elmélet, amely egyébként kiválóan bevált különféle nyomok azonosításában. Nyilvánvalóan jogos követelmény, hogy ártatlant ne ítéljenek el. Ez már a Felvilágosodás idején se volt teljesen új gondolat. Találkoztam utalásokkal, miszerint ezt a római császárok is kívánatosnak tartották, sőt Arisztotelész is. Meggyőződésem, hogy ez az elvárás a bíráskodással egyidős. Sőt, minden bizonnyal az inkvizitorok többsége is meg volt róla győződve, hogy kizárólag kétség kívül bűnösöket ítélnek el.

A Felvilágosodásnak ez az eszméje mégis korai volt. A közvetett bizonyítékok vizsgálatának alkalmazott tudományos eszközei még nem álltak a nyomozás rendelkezésére, azok csak a múlt század elejétől - kezdve az ujjlenyomat alkalmazásán - vonultak be a modern kriminalisztika eszköztárába. A Felvilágosodás idején egyszerűen nem álltak rendelkezésre azok az eszközök, amelyek a vádlott bűnösségére vonatkozó ily szigorú bizonyítási standard elfogadása esetén is lehetővé teszik a hatékony bűnüldözést. Így hát, ha ideig-óráig próbáltak is megfelelni - például Angliában - a felvilágosodott értelemben vett ártatlanság vélelme szigorú követelményének, azt csakhamar kiábrándulás követte. Ehhez képest Angliában viszonylag mereven ragaszkodtak hozzá akkor is, amikor ez az igazságságszolgáltatás hatékonyságát még igen negatívan érintette. Ma már számos alkalmazott tudományos eszköz biztosítja a bűnüldözés elfogadható hatékonyságát, a bizonyítás erős standardjának megkövetelése esetén is. Mégis az ügyészségnek mindig akadnak olyan jelentős ügyei, amelyekben feltétlenül eredményt szeretne elérni, de a cselekmény jellegénél fogva gyakran nehézségbe ütközik a megfelelő bizonyítás. Ez a helyzet bizonyos emberiség elleni történelmi bűncselekmények esetében az időmúlás, és gyakran nők elleni kapcsolati erőszak esetében, annak speciális körülményei miatt.

Dr. Ibolya Tibor büntetőjogi légfőbb ügyész helyettes a Magyar Jog 2015. évi 9. számában megjelent Egy önkényuralmi bizonyítékértékelési elmélet továbbéléséröl című cikkében Biszku Béla 56-os sortüzekkel történelmileg többé-kevésbé megalapozottan összefüggésbe hozott kommunista belügyes elítélése érdekében arra tett javaslatot, hogy ha nem is sikerül a vádlott bűnösségére logikailag hibátlan deduktív bizonyítást adni, a vádlott szükség esetén legyen elítélhető több, egyaránt bűnösségére utaló, de azt önmagában nem bizonyító érvelés alapján is. Azt azonban nem tisztázta, hogy az ilyen kombinált érvelések mikor felelnek meg a bizonyítás felvilágosodott értelemben vett szigorú standardjának. Pedig ez napjainkban joggal elvárható követelmény, annak érdekében, hogy ártatlant ne ítéljenek el. Nyilvánvaló, hogy a különálló érvelésekből álló bizonyítás akkor megfelelhet a szígorú követelménynek, ha a különálló érveléseket egy kiegészítő érvelés mégis zárt logikai lánccá fűzi.

Tipikusan ilyen érvelés alkalmazható vagyontárgyak eltulajdonítása esetén, ha maga az elkövetés közvetlenül nem bizonyítható, de bizonyítható az elkövetés ideje körüli tetthelyen való megjelenés és az eltulajdonított tárgy birtoklása. Ez, ha nem is tesz lehetővé a logikai következtetés szabályainak tökéletesen megfelelő érvelést, elég erős érvelésre ad lehetőséget ahhoz, hogy a vádlott aggálytalanul elítélhető lehessen, ha nem tudja olyan speciális szituáció fennáltát bizonyítani, aminek következtében bűnössége ilyen meggyőző látszata jöhetett létre, annak ellenére, hogy ártatlan. Precízebben fogalmazva, az lbolya Tibor által javasolt statisztikai bizonyításnak leginkább akkor van helye, ha statisztikailag megalapozott, esetleg ha nagyon masszív tradició alapozza meg, de utóbbi esetben az érvelés jó eséllyel statisztikailag is megalapozható, a statisztikai megalapozásás kudarca esetén pedig a tradició helytelen voltának gyanúja merül fel.

A Biszku ügyben, ami egyértelműen Ibolya Tibor cikkének alapvető tárgya volt, semmiféle lehetőség nem lehetett a statisztikai megalapozásra, mivel a bizonyítás kudarcát alapvető bizonyítékok hiánya, illetve a rendelkezésre álló bizonyítási eszközök megbízhatatlansága okozta. A bizonyítékok hiánya összefüggésben lehetett az időmúlással, de ez megbízhatatlan bizonyítékok elfogadását nem indokolja.

Igazságszolgáltatásunk évtizedes sikertörténetét leplezem le. Ez a történet igazságszolgáltatásunkról szól, nem pedig a sikoltozó gépírónőről, akit jogi képviselői a média támogatásával valóságos hősként, és - Tuzson Bence igazságügyminiszter okítására - a bántalmazási ügyek avatott szakértőjeként emeltek piedesztálra. Neki csak annyi szerepe van, hogy történetünk kezdetén a kutyasétáltatásra induló asszonykát megtámadta egy maszkos férfi és kombinált anesztéziát alkalmazva elkábította. A bűncselekmény következtében az áldozat nemi szerve olyan súlyosan sérült, hogy az urológiai funkciók helyreállítása is hosszas kezelést igényelt. Aljasság lenne bagatellizálni a sértett sebeit és vesztességét. De ettől még a vádlott bűnössége bizonyításra szorul.

Dr. Csiha Gábor alezredes,  a lúgos orvos ügy megismételt másodfokú eljárásában a vád képviseletét ellátó katonai ügyész a vádlott bűnösségének a sértett nem kellően megalapozott következtetéseire épülő érvénytelen bizonyítását adta elő, melynek kulcsa az a következtetés volt, miszerint csak három férfi tudta mindazt a sértettről, amit a sértett szerint támadójának tudnia kellett róla. Akárki beláthatja, hogy ez nem bizonyítás, hanem méretes szamárság, nem is kell azzal foglalkozni, hogy a támadó egyáltalán birtokában volt-e a neki tulajdonított ismereteknek.

Dr. Bene Krisztián bűnösségének tényét látszólag sikeres felismerésre bemutatás is sziklaszilárdan megalapozta, feltéve hogy a felismerő tanúnak azért sikerült kiválasztania a gyanúsítottat, mert őt látta a bűncselekmény napján a tetthelyhez vezerő lépcsőházban. Azonban a tanú a gyanúsítottat más okból is kiválaszthatta. A Bene Krisztián meggyanúsítása és a felismerésre bemutatás között eltelt 9 hónap alatt a gyanúsított arcképével illusztrált tudósítások láttak napvilágot. A tanú ugyan állítja, hogy nem látta a gyanúsított arcképét, de negatívumot nincs sok értelme tanúsítani. Tegyük fel például, hogy egy megbízható portás tanúsítja, hogy nem látta a gyanúsítottat a tetthelyhez vezető egyetlen előtéren áthaladni! Ez talán ok lehet arra, hogy még egyszer ellenőrizzük a bűnösség bizonyítását, de ha az rendben van, akkor minden további nélkül feltehető, hogy a portás figyelmét elkerülte valami. Ugyanígy lehetséges, hogy a tanú már elfelejtette, hogy látott  a gyanúsítottat ábrázoló fényképet. A tanú "véletlenül" a rendőrségen is találkozott a bemutatásra várakozó gyanúsítottal. Ezek után nem dönthető el, hogy miért sikerült a tanúnak kiválasztania a gyanúsítottat.

A Fővárosi Ítélőtábla megismételt másodfokú eljárásában tehát a megalapozatlan ítélet született. A vádlott következetesen ártatlannak vallotta magát, a sértett pedig nem ismerte fel maszkos támadójában. A későbbiekben eljárásjogi okból a lényegi tényállás megalapozottságát érdemben már nem lehetett vizsgálni, ezért hatékony jogorvoslatra nem volt lehetőség. Minden tájékozott büntetőjogász tisztában van azzal, hogy a a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény a jogorvoslatot korlátozó 615, 619. és 650. szakasza értelmében nem volt lehetőség hatékony jogorvoslatra - illetve csupán egyoldalúan, a súlyosítást illetően volt mégis lehetőség - a másodfellebbezéseket elbíráló harmadfokú eljárás és Bene Krisztián alkotmányjogi panaszára az Alkotmánybíróság által elrendelt felülvizsgálat során.

Miután mindezt az illetékesek elé tárva azt tapasztaltam, hogy igazságszolgáltatásunk vezetői - Varga, Csák, Ribai, Polt, Ibolya és társaik - a hibákat leplezve packáznak velem, az ugyancsak illetékes Csiha Gáborhoz fordultam. Csakhamar kiderült, hogy nem kívánja megérteni hibáit. Válaszra se méltatott. Jogos felháborodásomban durván sürgettem emailben, miszerint "szétrúgom a segged, ha nem válaszolsz!" Erre megrágalmazott, hogy telefonon életveszélyesen megfenyegettem. A Fővárosi Ítélőtábla tanácsa jogerősen elítèlt, mert az email és egyéb levelezésem alapján bizonyítottnak látta a telefonbeszélgetést. Ez érvénytelen karakterbizonyítás volt. Kizárólag hitvány jogászokat fenyegettem törvényes következményekkel. Valójában Csiha esetében is az volt a mondandóm, hogy kirúgatom az alkalmatlan ügyészt, igaz kissé pontatlanul fogalmaztam.